Csepel

Jobb nektek, ha én elmegyek … Bizonyára lennének ötleteink, ha Jézus itt maradt volna. Jól megmondanánk, hogy mit kell helyretenni, kit kell elmarasztalni és kit megjutalmazni. Sorba állítanánk a gyógyulni vágyókat és sürgősséggel hívnánk Jézust azokhoz, akik már meghaltak, hátha föltámasztja őket. Médianyilvánosságot biztosítanánk neki, hogy mindenhova eljusson a szava és ő legyen a legnépszerűbb. Vajon ezt akarná? Aligha. Más terve volt. Elmenetele után a tanítványoknak – az egyháznak – kell mindazt tennie, amit ő tett. Mit kell tennie az itt maradóknak? Hirdessék az Evangéliumot, Jézus halálát és feltámadását. Tanítsák az embereket, hogy megtartsák mindazt, amit ő parancsolt. Betegeket gyógyítsatok! Démonokat űzzetek ki! Fölvéve a keresztet, úgy kövessetek! Azaz vállaljátok, ha kell a szenvedést vagy a halált is, miközben hirdetitek, hogy az Isten szeretet. Hogyan lehetünk minderre alkalmasak? Jézus egyik neve az, hogy Immánuel, ami azt jelenti: Velünk az Isten. Ez is jó dolog, bár az némelyek utóbb kisajátították maguknak: Velünk igen, de másokkal nem… Jézus azonban többet akart: Bennünk az Isten! Hogyan? Úgy, hogy eljön hozzánk a közbenjáró, a szószóló, a vigasztaló, a Szent Szellem. Mindhárom meghatározás igaz rá. Az eredeti görög kifejezés – Paraklétosz – több értelmű. Lényegében mindegyik azt jelenti, hogy élő kapcsolat Isten és ember között. Isteni természet részeseivé lenni, isteni hatalommal rendelkezni, isteni bölcsességet kapni, küzdelmek között pedig Isten vigasztalását. Különös gondolat: Isten bennünk! Ez sok mindent megváltoztat, leginkább az embert. Nincs azonban tévesztés abban, amit mondok, hiszen Pál is írja: A ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma. 1Kor 6,19. Ez volt Jézus terve. Ő elmegy. Isten többé nem velünk, hanem bennünk van. Igazából erre van szükségünk. Azt tudjuk, hogy akiben nincsen a Krisztus Lelke az nem az övé. (Róma 8, 9.) A Parklétosz, a Szent Szellem nem amolyan allgemeine ajándék minden embernek, hanem azoké, akik bűnbánatot tartottak és megkeresztelkedtek, alámerítkeztek az Atya Fiú Szentlélek nevébe. Ezzel kapták a Paraklétoszt. Erre mondja Pál: Él bennem a Krisztus! Jézus is mondja: Maradjatok énbennem és én is tibennetek. Milyen csodás ez! Isten élete egy a miénkkel, bennünk lakik és ha a Szent Lélek vezet, akkor az ő dolgaiban járunk el mindenkor. Akiket Isten Lelke vezet AZOK Isten gyermekei. Teljesedjetek be Szent Lélekkel, hogy bennetek lakjon az Isten!

Az asszony itt az egyház allegóriája. Ezt a tanítványok még nyilván nem értik, nem tudják. Mi azonban már tudhatjuk. Egy vajúdó korban élünk. Jézus feltámadása óta tart ez. Mint ahogyan nehéz kihordani egy terhességet, épp úgy nehéz Krisztus mindenkori tanítványainak, az egyháznak az élete. Sok gyengeség, félelem, fájdalom jár együtt vele. Elhúzódó, nem tudjuk mikor véget érő állapot. Viselősség, ahogy a magyar nyelv szépen mondja. Sok mindent el kell viselni. Belső kétséget, bajokat, megfáradást és változást, amit nehezen ír fölül a remény. Ezek hasonlítanak a szülés fájdalmaihoz. A vége pedig nem az emberen múlik, mert meg kell születnie a gyermeknek. A gyermeket nem megszüli a nő, hanem megszületik. Magától, az élet törvénye szerint. A vajúdó egyházban megszületik, kiábrázolódik a Krisztus. Végül pedig a parusziában, az ő eljövetelekor. Ezt nem lehet siettetni, sem késleltetni. Bekövetkezik, amikor eljön az ideje. És akkor lesz az öröm, amiről itt Jézus beszél és akkor jön el az a boldog pillanat, amikor már nem lesznek kérdések, mert Ő maga lesz a válasz mindenre. Mi ad erőt ennek a kivárására? Nem csak az, hogy tudhatjuk, hanem az, hogy hit által már most részesei lehetünk ennek az örömnek, ha nem a láthatókra nézünk. A világ csak látszat, a valóság az ige. A vereség, kétség, bűn, kísértés csak a látszat. A valóság a Feltámadott, a győztes Megváltó. Rajtunk áll, hogy a látszatnak hiszünk, vagy a valóságnak. Ha a valóságnak, akkor már most ujjongó örömmel ünnepelhetünk. A világ elmúlik, és mindaz is amit a világ tükröz. De ő, és amit ő cselekszik, az megmarad örökké. Örüljetek! Ahogyan a nő sem tekint a gyötrelemre, amikor megszülte gyermekét és a keblére teszik, úgy örüljetek annak, amit a jövő hoz majd!

Az egyházi szolgálatban fontos a gondolkodás. a tervezés, a megfontoltság, a józan mérlegelés, az eltökéltség és önzetlenség, de mindezeknél fontosabb a Szent Szellem vezetése. Szellemi emberek nélkül nincsen egyház, nincsen szolgálat.

Jézus velük ment az úton, ugyanakkor ők nem ismerték fel. A szemüket elhomályosította valami. Mi lehetett az? Sokszor, ha el vagyunk keseredve, azt sem látjuk, ami az orrunk előtt van. Az emmausi tanítványok gyásza is olyan mély lehetett, hogy talán még a tekintetüket sem emelték föl. Bezárkóztak fájdalmukba. Ismerős ez az emberi magatartás, amikor valaki nem akar vagy nem képes tudomást venni a külvilágról. A lábukat még rakosgatják egymás után, hogy hazaérjenek, de a lelküknek már nincsen célja. Ilyen az ember a feltámadás hit nélkül. Azt hiszi, hogy magára hagyta őt az Isten. Még azt sem venné észre, ha ott bandukolna mellette. Így volt ez az emmausiakkal is. Sokszor így van velünk is. Jézus velünk együtt járja életünk útját, mi pedig nem vesszük észre. Annyira el vagyunk a magunk gondolataival, vélekedéseivel, hogy teljesen bele tudunk keseredni. Pedig a Feltámadott nem hagy magunkra minket. Utóbb az emmausiaknak is kinyílt a szeme. Akkor, amikor Jézus a házukban megtörte a kenyeret. Ez szokatlan dolog volt. Nem a vendég dolga volt megtörni a kenyeret, hanem a házigazdáé. A lefelé fordított tekintetük egyszer csak Jézus kezére tévedt. Milyen ismerős mozdulat! Mint az utolsó vacsorán. És aztán már Jézus arcát is meglátták és eltöltötte őket a feltámadás öröme. Vissza is indultak, fáradtsággal nem törődve Jeruzsálembe, hogy elmondják az apostoloknak, ki ment velük az úton. A mi életünkben nem csak egy rövid szakaszon jár velünk az Úr, hanem mindenkor, ígérete szerint; minden napon a világ végezetéig. Ebben a biztos tudatban élhetünk.

Álmomban Mesteremmel a tengerparton jártam …

Jézus önként vállalt gyengesége az ereje. Teljesen rábízta Mennyei Atyjára a sorsát. Nem próbált azon változtatni, noha megtehetné. Tudatosan lemondott a védekezésről, önként ment a szégyenfára, a keresztre. „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (Jn 10, 17-18.)

Nem szívesen nézünk a keresztre.