Csepeli Evangélikus Egyházközség
 
1%

 
Menü
Csepeli Evangélikus Egyházközség
Igehirdetések, írások
Igehírdetések
Napi igék
Legutóbbi körlevél
A csepeli templom története
Raffay Sándor püspök avató beszéde (részlet)
80 éves a csepeli evangélikus templom
Egyebek
 

Igehirdetések, írások

Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék; magam pedig, mint a fű, megszáradtam, de te Uram örökké megmaradsz, és a te emlékezeted nemzedékről nemzedékre. Kelj fel, könyörülj a Sionon! Mert ideje, hogy könyörülj rajta, mert eljött a megszabott idő, mert kedvelik a te szolgáid annak köveit, és a porát is kímélik. Zsolt 102, 12-15.

Böjt első hete az élet törékenységére, a halálra és emlékezésre fordítja a figyelmünket. Az egyházban régi hagyomány, hogy e hét szerdáján a pap hamuval keresztet rajzol a hívők homlokára, mintegy emlékeztetésképpen: porból lettünk, porrá leszünk. A mulandóság átélése felfelé emeli tekintetünket arra, aki örökkévaló. Innen az első vasárnap elnevezése is: Invocavit! Hívlak! Hajolj le hozzánk, akik a mulandóságnak vagyunk alávetve, szánj meg minket, hogy sorsunk súlya alatt össze ne roppanjunk!

A zsoltáros panasza nem nyafogás, nem szentimentalizmus. Azt szólítja meg, akiről feltételezi, hogy minden látszat ellenére szereti és számontartja.

Néha előkerül egy régi fénykép, egy-egy tárgy, amit elhunyt szüleink vagy nagyszüleink használtak s bár önmagában nem képviselnek értéket, mégis nagy becsben tartjuk őket, mert egykor megérintették azok, akiket szerettünk. Vagy ott járunk, ahol egykor gyermekek voltunk, ráismerünk a régi házra, az utca kövére, egy fára, ami alatt elfutottunk, sírtunk vagy nevettünk. Egyfajta lelki érettségről árulkodik, hogy megbecsüljük ezeket a dolgokat. Életünk szétszóródott cserepeit. Ilyen volt a zsidók számára, a zsoltáros idejében, a lerombolt Jeruzsálem, a Sion. Nem az erős falakat vagy a szép épületeket sajnálták, hanem azt az életet, ami egyszer s mindenkorra elveszett, amikor elpusztult a város. Nem kívánják vissza, nem nosztalgiáznak, csak Isten elé tárják a fájdalmukat. A bennük megszülető érzés – “kedvelik a te szolgáid annak köveit, és a porát is kímélik” – hívja, hívhatja elő Isten szívéből az együttérzést. Ezt remélik, ezért imádkoznak. Istent ugyanis nem szavakkal hívjuk, hanem a szívünkkel. Felhatott hozzám népem kiáltása – mondja Isten, amikor elküldi Mózest, hogy kivezesse a zsidókat Egyiptomból. Alighanem jajkiáltás volt.

Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, a ki törvény alatt lett. (Gal 4,4.) Mitől jött el? Nyilván az emberek szívének vágya hívta le Jézust. Azért is fogadták olyan örömmel, megfeledkezve minden másról; bűnről, fájdalomról, szégyenről , megaláztatásról, személyes biztonságról, tekintélyről.

Isten meghallja szívünk dobbanását. Ma is. Nemzedékről nemzedékre. Nincs szükség színjátékra, rituáléra, pátoszra. Mindennél szebben szól a szívünk, ha szól: Invocavit! Ez a vágyakozás, éhezés a böjt.

Csepel, 2021. febr. 21.

Társoldalak
Állandó alkalmaink
Aktuális
Közelmúlt eseményei
Archívum
Elérhetőség
 
Képek


 
© Magyarországi Evangélikus Egyház, Internet Munkacsoport, 2003.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster