Csepel

Az asszony itt az egyház allegóriája. Ezt a tanítványok még nyilván nem értik, nem tudják. Mi azonban már tudhatjuk. Egy vajúdó korban élünk. Jézus feltámadása óta tart ez. Mint ahogyan nehéz kihordani egy terhességet, épp úgy nehéz Krisztus mindenkori tanítványainak, az egyháznak az élete. Sok gyengeség, félelem, fájdalom jár együtt vele. Elhúzódó, nem tudjuk mikor véget érő állapot. Viselősség, ahogy a magyar nyelv szépen mondja. Sok mindent el kell viselni. Belső kétséget, bajokat, megfáradást és változást, amit nehezen ír fölül a remény. Ezek hasonlítanak a szülés fájdalmaihoz. A vége pedig nem az emberen múlik, mert meg kell születnie a gyermeknek. A gyermeket nem megszüli a nő, hanem megszületik. Magától, az élet törvénye szerint. A vajúdó egyházban megszületik, kiábrázolódik a Krisztus. Végül pedig a parusziában, az ő eljövetelekor. Ezt nem lehet siettetni, sem késleltetni. Bekövetkezik, amikor eljön az ideje. És akkor lesz az öröm, amiről itt Jézus beszél és akkor jön el az a boldog pillanat, amikor már nem lesznek kérdések, mert Ő maga lesz a válasz mindenre. Mi ad erőt ennek a kivárására? Nem csak az, hogy tudhatjuk, hanem az, hogy hit által már most részesei lehetünk ennek az örömnek, ha nem a láthatókra nézünk. A világ csak látszat, a valóság az ige. A vereség, kétség, bűn, kísértés csak a látszat. A valóság a Feltámadott, a győztes Megváltó. Rajtunk áll, hogy a látszatnak hiszünk, vagy a valóságnak. Ha a valóságnak, akkor már most ujjongó örömmel ünnepelhetünk. A világ elmúlik, és mindaz is amit a világ tükröz. De ő, és amit ő cselekszik, az megmarad örökké. Örüljetek! Ahogyan a nő sem tekint a gyötrelemre, amikor megszülte gyermekét és a keblére teszik, úgy örüljetek annak, amit a jövő hoz majd!

Az egyházi szolgálatban fontos a gondolkodás. a tervezés, a megfontoltság, a józan mérlegelés, az eltökéltség és önzetlenség, de mindezeknél fontosabb a Szent Szellem vezetése. Szellemi emberek nélkül nincsen egyház, nincsen szolgálat.

Jézus velük ment az úton, ugyanakkor ők nem ismerték fel. A szemüket elhomályosította valami. Mi lehetett az? Sokszor, ha el vagyunk keseredve, azt sem látjuk, ami az orrunk előtt van. Az emmausi tanítványok gyásza is olyan mély lehetett, hogy talán még a tekintetüket sem emelték föl. Bezárkóztak fájdalmukba. Ismerős ez az emberi magatartás, amikor valaki nem akar vagy nem képes tudomást venni a külvilágról. A lábukat még rakosgatják egymás után, hogy hazaérjenek, de a lelküknek már nincsen célja. Ilyen az ember a feltámadás hit nélkül. Azt hiszi, hogy magára hagyta őt az Isten. Még azt sem venné észre, ha ott bandukolna mellette. Így volt ez az emmausiakkal is. Sokszor így van velünk is. Jézus velünk együtt járja életünk útját, mi pedig nem vesszük észre. Annyira el vagyunk a magunk gondolataival, vélekedéseivel, hogy teljesen bele tudunk keseredni. Pedig a Feltámadott nem hagy magunkra minket. Utóbb az emmausiaknak is kinyílt a szeme. Akkor, amikor Jézus a házukban megtörte a kenyeret. Ez szokatlan dolog volt. Nem a vendég dolga volt megtörni a kenyeret, hanem a házigazdáé. A lefelé fordított tekintetük egyszer csak Jézus kezére tévedt. Milyen ismerős mozdulat! Mint az utolsó vacsorán. És aztán már Jézus arcát is meglátták és eltöltötte őket a feltámadás öröme. Vissza is indultak, fáradtsággal nem törődve Jeruzsálembe, hogy elmondják az apostoloknak, ki ment velük az úton. A mi életünkben nem csak egy rövid szakaszon jár velünk az Úr, hanem mindenkor, ígérete szerint; minden napon a világ végezetéig. Ebben a biztos tudatban élhetünk.

Álmomban Mesteremmel a tengerparton jártam …

Jézus önként vállalt gyengesége az ereje. Teljesen rábízta Mennyei Atyjára a sorsát. Nem próbált azon változtatni, noha megtehetné. Tudatosan lemondott a védekezésről, önként ment a szégyenfára, a keresztre. „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (Jn 10, 17-18.)

Nem szívesen nézünk a keresztre.

Jézus értelmezésében új megvilágításba kerül a hatalom. Az emberek közötti alá-és fölérendeltség. Az elsőség ugyanis Jézusnál azt jelenti, hogy teljes alárendeltség, mégpedig önként. Berzenkedik ez ellen az emberi természet. Aki hatalmat kap, vagy szerez, az nem alá, hanem fölérendeltnek tudja magát. Van is erre magyar szavunk: felettes. Jézus azt mondja, hogy aki mások felettese, az kell, hogy szolgálója legyen azoknak a másoknak. Evangéliumi értelemben tehát szereptévesztés, ha a hatalommal bírók hatalmukat nem másokért, hanem mások felett, mások ellenében érvényesítik. Ebben pedig Jézus önmagát állítja példának. Ő az első szolgáló. Időben és rangban is. Időben azért mert ő az új Ádám. Isten új teremtése, amivé mi is válhatunk a Szent Szellem által. Válhatunk Isten gyermekeivé, örököstársaivá Krisztusnak, aki első és mégis utolsó, mert azt választotta. Nem a dicsőségért, hanem szeretetből. Jézus belső indíttatása a szolgálatra az isteni szeretet. Ezért ő nem tekinti érdemnek a szolgálatot, hanem isteni életformának. Ezért nem önmagára volt tekintettel, hanem lelkét adta váltságdíjul sokakért. Hatalma a szolgálatban öltött testet.